Teljesen átlagos anyuka pötyörög itt, kérem, a billentyűzeten. A nevezett billentyűzet felé általában határtalan birtoklási vággyal forduló (és az egeret nyálával egyenletesen hidratáló) egyén épp alszik a kiságyban, és egyórás szabimat egészséges testmozgás meg jóga meg meditáció meg művelődés meg főzés meg online tanulás helyett úgy döntöttem, ez egyszer a blogolás kipróbálásával töltöm.

Mint minden teljesen átlagos anyuka, Kócoska életének első évét más emberként zárom, mint amilyen voltam tavaly ilyenkor...és közben nem hiszem el, mennyire gyorsan elszaladt ez a tizenkét hónap. Talán soha nem éreztem még ennyire az idő múlásának súlyát. Na nem mintha azóta a nevezetes decemberi nap óta megőszült volna a szőr a lábamon (inkább a még nem anyuka énem csodálkozna el néha a hosszán, de a színe kifogástalan...fúj, elég ebből...), sőt, a nevezett ifjonc nemhogy még le nem érettségizett, még csak az első hőn várt szót sem mondta ki. Csak azt érzem, hogy ugrottam egy generációt. Én anya lettem, anyám nagyanya, nagyapám meg ... várjunk csak, hadd számláljak utána ...  :-) dédnagyapa. Ha minden szentimentális meg elmúlással kapcsolatos gondolatomat félre is teszem, ezt még mindig nem szoktam meg. Ezt tükrözik a családon belüli összekutyulódott megnevezések is. Ezt csak az könnyíti, hogy a párommal nem anyázzuk-apázzuk egymást, azt meghagyjuk a gyereknek, az egészségügyi intézmények személyzetének meg anyáméknak. A családon belül a gyermek szótanulását segítendő édesanyám anyának szólít, én őt szintúgy. Ha apámat lepapizom (nem az utód táplálékával, hanem úgy rendesen), nagyapám fordul felém. Hogy könnyítsük a helyzetet, a gyereknek még két elhunyt nagyszülő ellenére is két papit, két apát, két anyát, két dédit  kell majd elkülönítenie. Remélem, ő majd tudja követni, mert én ehhez szenilis vagyok. Ebben a bonyodalomban az a szép, hogy teljesült, amire vágytam: bár 30 évesen szültem, két dédszülő is egészségben (na jó, szó-szó) megérte azt, hogy a család általam beszerzett legifjabb tagja végigbattyogjon a téli latyakban ázó kerti úton, csúszdától sáros potrohhal.

Néhány hónappal ezelőtt még azt gondoltam, kislányom lesz. Igaz, végigcsináltam az összes, általam amúgy böszmeségnek titulált "kisfiú-vagy-kislány-lesz" tesztet, és titkon mindig drukkoltam, hogy kék képernyőt kapok a végére (nem, nem azt, a másik fajtát). Ezt még magamban sem mertem megfogalmazni, nehogy az akkor még csak békapete méretű babakezdeményke tudatalattijában törést okozzak. Várni akartam, elfogadni őt, de még nem ismertem, így nem tudtam, hogy szeressem. Nem féltem, tudtam, hogy szeretni fogom. Az egész terhességemet kalandként értem meg, vártam minden új vizsgálatot meg vérvételt, mint az első napot az iskolában, mint az első kollégiumban töltött éjszakát - az elsőt a szüleimtől távol, mintha most nőttem volna csak fel igazán. Nem nézegettem az értékeket meg a millimétereket, reméltem, hogy ha gond van, majd a szakemberek szólnak. Tudtam, hogy a rágódós természetem miatt a baba jobban megsínylené az aggodalmakat, mintha felelős kismamához híven ultrahangos vizsgálat után ellenőrizgetném az ehavi teljesítményét. Végül szóltak is, az utolsó napokat már a kórházban töltöttem. Jobb is volt így, legalább régi ismerősként üdvözölhettem a személyzetet, a kosztot meg a szülőágyat, nem beszélve a betegszoba ablakából látható temetkezési vállalkozásról.

Egy éve, mikor a mellkasomra tették, nem sírtam. Csak csodálkoztam, milyen selymes a hátán a bőr...nem hasonlított rám, csak méregettem és simogattam a kis idegent, akinek az anyukája lettem...és boldog voltam. Folyton azt olvastam és hallottam minden családos ismerőstől, hogy mennyire más lesz az élet, de az sokkal megdöbbentőbb tény, hogy ÉN mennyire más lettem. Egy év és kilenc hónap alatt csajból nő és anya...bár kissé furcsállom, hogy átlagéletkor szerint szinte leányanyának éreztem magam a kórházban a sok érett felnőtt között. Azóta szemlélem dekoratív funkció helyett lekerekítettség alapján a szobát, azóta lett a boroskóla helyett a rumos szaloncukor kicsapongásom eszköze, azóta számít a kilenc helyett a hat órás alvás luxusnak, valamint hétről hétre rettegve lesem,  hogy meg ne sérüljön a kiscsaj a Walking Deadben. Hát igen, azért még van miből felnőnöm... Mindeközben Kócoska megfordult, aztán kúszott, mászott, most pedig kézenfogva sétál velem. Ha én ezt korábban tudom, milyen jó, már három babám lenne...!